Ma este 3 albumot fogunkmeghallgatni a MetroGnómban, annyira vágatlanul, hogy még én sem piszkítok bele 
Ma este 3 albumot fogunk a metrognómban meghallgatni vágatlanul. Alig vártam, hogy ezeket a hanganyagokat teljes hosszukban elhozhassam. Egy nagyon frissel kezdem.
I.
A Reykjaviki Ólafur Arnalds és a Berlini Nils Frahm két neoklasszikus zeneszerző találkozására elsőként tavaly került sor berlinben. Júliusban léptek fel közösen, és azóta is forr az anyag, ami most egy kislemezre felkerült. Idei túrnéjuk során jammelgettek a srácok, és úgy döntöttek, hogy hagynak ebből ránk valami maradandót is. Nagyszerű és meglepő anyag. A tőlük megszokott csendes síkokat méginkább mélyítették, a végeredmény pedig egy nagyon klassz drónos, modern ambient hanganyag lett, eddig tőlük nem hallott elektro matatásokkal, amit bármikor fel lehet kenni az esti vajaskenyérre. Szóval bátran hátra lehet dőlni, és a chill CD-két lassanként kidobálni az ablakon, aprópó chill: amit a lemezről negatívot mondhatok, az az elektro szemplerek használata, de jó, hogy Arnald mellett van egy Frahm is, különben a egész sikamlós lenne a zene néhány helyen, így pont belefér. Ez a zene oda visz, ahová csak akarjátok. Persze, ha akarjátok. A Lemez címe Stare és alig néhány napja kapható. Kellemes zenehallgatást.
II.
A Time Released Sound kiadó egy csodaszép hanganyagára bukkantam. Ez lesz ma este a második album, amit meghallgatunk. A modern klasszikus szerzők egyre csak szaporodnak, ami nagyon jó jel, mert kortárs színeket kap valami, amit csak múlt időben emlegettünk. Szóval én rendkívül hiánypótlónak érzem a kortárs szerzők közt a neoklasszika erősödését. Hallunk nagyszerű kísérleteket bőven, néha azonban jól esik a harmónia és a klasszikus szerkesztés.
Egy modern-klasszikus szerző, hangszobrász, Iden Reinhart, művésznevén Strie új albumát szeretném bejátszani. Az album címe Öhtul, ami észtül éjszakát jelent. Iden Reinhart csellista múltjával nagyon korán felhagyva egy kis városkába költözött, ahol a macskájával él és komponál, ennyi. Semmi információt nem lehet tudni róla azon túl, hogy első albuma 2010-ben jelent meg, minek előtte qvartetekkel túrnézott. Az új anyag viszont két olyan világnak az éles keveréke, amelyeket, ilyen módon kevesen mertek összedobni, és mind nagy sikerrel. A modern klasszika és a dark ambient párosa elképesztő módon mély és gyönyörű. Iden különben az Arvo Part-i és Gorecky-i hagyományokat követi, mindezt fűszerezve valami nagyon szépen absztrakt, sejtelmes világgal. De ennél többet nem is mondanék a lemezről. Kellemes zenehallgatást hozzá.
III.
A harmadik és egyben utolsó album, amit ma este hallgatunk, az az idei év eddigi legszebb post-rock alkotása. Az If These Trees Could Talk új lemezét nemrég kaptam meg a Silent Ballet kiadótól, és azóta nem győzöm eléggé magamba gyömöszölni. A fiúk eddig is politikát és hagyományt mellőzve hozták az új hanganyagokat, de a Red Forest az eddigi legtisztább hanganyaguk. Letisztult, érett és csodaszép lemez. Egy kis dreamy post metal, egy kis Isis és egy kis Caspian, hogyha mindenképp hasonlítgatni szeretném, de mindez egy nagyon eredeti dobozba csomagolva.
A postrockerek tapadjanak a rádiókészülékre-bár igazán a fejhallgatót ajánlom, akinek meg nem sikerült mindeddig megbarátkozni a műfajjal, itt a legmegfelelőbb alkalom!
Tags: album, dark ambient, modern klasszikus, neoclassical, post- rock, vágatlan
MetroGnóm | Szólj hozzá »
